Az okok, amik miatt te sem mész stúdiófotózásra

Dancs Imrével korábban már készítettem interjút, amelyben inkább fotós munkájának szépségeit láthattátok. Ebben az írásban inkább a munkájának nehézségeiről és gátjairól beszélt őszintén.

A fotózásokhoz az embereket milyen formában keresed fel?
Mivel elég félreeső helyen élek, (az alig 700 lelkes Tiszamogyoróson, az ukrán határ közelében) így ritka az olyan eset, hogy bejelentkezik valaki hogy fotózást szeretne. Ezért ha nem tennék semmit, csak várnám a sült galambot, akkor csak porosodna a fotóműtermem kihasználatlanul. Számomra pedig egyébként sem üzletről és haszonról szól ez a tevékenység, sokkal inkább a kapcsolatépítésről, alkotni vágyásról, az esztétikumról, az emberi test és szépség iránti kíváncsiságról. Ezért néha előfordul, hogy átböngészem az ismertebb közösségi oldalakat. Ismerősök ismerőseit nézem végig, vagy a követőket. Máskor hashtag vagy lakóhely szerint keresgélek. Hogyha a feltöltött képek alapján olyasvalakire bukkanok, akin látom, hogy jó adottságai vannak, akkor annak írok egy üzenetet. Az üzenetben felkérem egy ingyenes fotózásra, és küldök neki anyagot a korábbi munkáimból, hogy minél részletesebb képet kapjon arról, hogy tulajdonképpen mire is lett felkérve. Általában, hogyha tényleg tetszenek a kiválasztott alany adottságai, akkor felajánlom a műtermi és szabadtéri fotózást, videóösszeállítást a fotózásról és -igény szerint- konditermi képeket és videót is. Szóval egy sokszínű és terjedelmes anyagot. Én tényleg nem sajnálom rá sem az időt, sem a munkát. Tudom, hogy mondjuk aki egy távolabbi nagyvárosban él, annak nem csak úgy van, hogy átugrik ide kattintani pár képet. Szóval tényleg azt szeretném, hogyha megérné az embereknek ide eljönni. És épp ezért mindig igyekszek kitenni magamért, akár a képek elkészítéséről, akár a fotózás megszervezéséről van szó.

Mennyire nyitottak rá az emberek?
Nagyon változó. (nagyon) Ritkán előfordul, hogy valaki úgy válaszol vissza, mintha már rendesen várta volna a felkérést. Türelmesen végignézi az anyagot amit küldtem, barátságosan és nyitottan válaszol, megköszöni a megtiszteltetésnek vett meghívást és néhány részletkérdés tisztázása után már íratja is be a dátumot, hogy mikor szeretne jönni. Sajnos az ilyen nagyon elvétve esik meg. Sok esetben semmilyen visszajelzés nem érkezik, az üzenetet meg sem tekinti a jelölt. (Ennek nyilván a közösségi oldalak enyhén túlzásba vitt tapintatossága az oka, tehát magyarul: nem értesíti jól láthatóan a címzettet az idegentől jövő üzenetről.) Aztán van olyan is, aki megtekinti de nem válaszol rá semmit. Mások udvariasan megköszönik a lehetőséget és közlik, hogy nem élnek vele. A leggyakoribb (és számomra legfájóbb) eset mégis az, amikor a címzett megtekinti az üzenetet, bele- belenéz az elküldött anyagba, majd beszélgetésbe is elegyedünk. Gyanakodva felteszi a kérdéseket: Miért éri ez meg nekem? Miért érné ez meg neki? Ugye nem átverés ez? stb. És amikor nagy nehezen sikerül mindent elmagyarázni, és minden felől megnyugtatni, akkor végezetül közli, hogy ő szívesen eljönne, De… És akkor itt jönnek a fájó kifogások: Nem érek rá, messze van, két képért nem megyek el, nincs szükségem ilyesmire stb.

Milyen nehézségekbe ütközöl egy-egy megkeresés során?
Rengeteget gondolkodtam ezen magam is, hogy miért utasítják vissza oly sokan ezt a felkérést, vagy miért nem élnek vele. Azt fontosnak tartom leszögezni, hogy olyan válasz még soha nem érkezett, hogy valaki azt mondta volna, hogy nem tetszik neki a munkám, hitványnak és minőségen alulinak tartja szakmai szempontból, ezért meg ezért. Pedig ezt a választ gond nélkül elfogadnám. De sosem erről van szó. Egész kis társadalomtudományos kutatást lehetne végezni a tapasztalataimból, de mielőtt felsorolnám, hogy milyen nehézségek vannak, egyben hadd írjam le azt a jellemet, személyiséget, hozzáállást, amit hiányolok az emberekből.
Ez alapvetően: Az érdeklődő és nyitott jellem. Aki egy ilyen felkérésben: lehetőséget és kalandot lát. Aki azt gondolja magában, hogy: “Felkértek engem egy ilyen munkára, ami azt jelenti, hogy a művész lát bennem valamit, ez milyen megtisztelő! Ráadásul nem is kerül semmibe! Menjünk el, hiszen egyszer van ilyen az életben, csak az időt kell rászánni, és talán értékes ismeretséget köthetek, tapasztalatot szerzek, kipróbálok valami újat, és sosem tudni, hogy mi lesz a következő lépés, hogy milyen útra vezet egy ilyen felkérés.” Az olyan embereket hiányolom, akikben van egy egészséges létbátorság, érdeklődés, tehát nem szorong attól, hogy most itt van egy új helyzet, amit kidob a gép, amivel nem tud mit kezdeni, hanem a POZITÍV oldalát nézi.
Ehelyett alapvetően azt látom az embereken, hogy negatívan gondolkodnak. (Ami eléggé ironikus, miközben minden létező csatornán azt szajkózzák, hogy bízz magadban, gondolkodj pozitívan, használd ki a lehetőségeket stb.) Tehát nem azt szokták nekem számba venni, hogy a sok elfoglaltság, munka, meg a nagy távolság ellenére HOGYAN TUDNÁNK MEGOLDANI a dolgot, hanem mindig a kifogásokat sorolják: MIÉRT NEM TUDJUK MEGOLDANI. Ha az egyik kifogásra mondom a megoldásomat, akkor rögtön folytatják a következővel.
Na és akkor a nehézségek:
1. és leggyakoribb: a távolság.
Ezzel kapcsolatban meg az az ironikus, amikor olyasvalaki siránkozik a távolság miatt, akinek tele van a profilja a külföldi nyaralások képeivel. Milyen érdekes, hogy ha Ibizára, vagy Mallorcára, vagy Máltára kell utazni, akkor azzal nincsen gond, de belföldön autózni vagy vonatozni pár órát, az már meghaladja az emberek képességeit. Egyrészt azt veszem észre, hogy az emberek mérhetetlenül el vannak kényelmesedve és a legkevésbé sem önállóak. Tehát amikor Nyíregyházi lakos azt mondja, hogy ő nem tud vonattal eljönni a 40 percnyire levő Komoró állomásig, akkor attól lehidalok. De rendben van, megértem, hogy egy nyaralás, ahol az ember a szeretteivel együtt lehet, sokkal inkább vonzó, mint eljönni egy fotózásra. Na de (és itt jön a pozitív, problémára megoldást kereső jellem, amit hiányolok) miért ne lehetne egy családi kirándulással egybekötni a fotózásra való eljövetelt? Miért ne lehetne egy pár napot szervezni az embernek a párjával egy közeli fürdővárosba, vagy megnézni a zempléni várakat, és emellett eljönni a fotózásra? Miért van az, hogyha egy mediterrán tengerpart a célpont, akkor minden követ meg kell mozgatni, hogy odajussunk, de ha Tiszamogyorós, akkor az felejtős? (Erre még később kitérek)
2. Igénytelenség
Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a mi népünk alapvetően igénytelen. Most egy ettől teljesen független példával hadd illusztráljam ezt: ha te elmész nyugat- Európába, ott nem fogsz olyat látni, hogy a középkori várakat vasbetonnal, meg üveg-fém toldalékokkal rekonstruálják, semmilyen anakronisztikus elemet nem fogsz látni rajtuk, se egy plakátot, se egy oda nem illő padot, vagy villanyoszlopot, ehhez képest mi abszolút a “Balkán” vagyunk, a szó pejoratív értelmében. És ez igaz szinte mindenre.
Abban a korban, amikor az élet a magamutogatásról szól, és az emberek naponta kép-özönt hánynak fel az instagramra, nincsen igény a szép képekre, még akkor sem, ha INGYEN VANNAK! Elég oda a telefonos. #ÓúúJóAz! -címszóval. Különösen akkor elszomorító ez nekem, amikor olyan sportolók gondolkodnak így, akik egyébként termékpromócióval vannak megbízva, vagy edzősködnek és nekik muszáj megjelenni a közösségi médián képekkel és videókkal.
Az emberek sokszor utazást meg öltözködést sem belső késztetésből vagy igényből teszik, hanem azért, mert másokat majmolnak. Ha XY Jóska meg Marcsa kint volt Horvátba’, meg ilyen olyan Zara Bershka Gucci cuccokat hord, akkor nekünk is az kell. De ha Jóska meg Marcsa nem voltak fotózkodni, akkor mi sem megyünk.


3. Bizalmatlanság
Nem tudom, hogy e tekintetben mi a normális és az egészséges, de én ha a másik emberre nézek, akkor potenciális jó ismerőst, esetleg barátot, lehetőséget látok benne. Értéket. Akivel érdemes megismerkedni, együtt dolgozni, akinek kamatoztatni érdemes az adottságait, akivel együtt közösen kihozhatjuk magunkból a legtöbbet. A többség azonban -ahogy megfigyelem- inkább fenyegetést, nyűgöt lát a másik emberben. Alapvetően rosszhiszeműek az emberek, feltételezik, hogy itt van valami turpisság, átverés a dologban, mert olyan nincs, hogy valaki ingyen végezzen el egy munkát, vagy hogy ne érdekből csináljon valamit. Még az olyanokkal is, akik igent mondtak a felkérésre, és folyamatban van az alkalom megszervezése, bizony előfordul, hogy amikor telefonszámot vagy lakcímet kérek, szörnyen megrémülnek.
4. A kommunikáció nehézsége
Ez is ironikus, mert azt várnánk, hogy a XXI. században, a mobilkommunikáció és az okos telefonok érájában minden ember elérhető, és egyszerű egymáshoz szólni. Nos ez nem így van tapasztalataim szerint. Az emberek sokkal türelmesebbek voltak és jobban odafigyeltek a beszélgetésre, amíg számítógép előtt ülve kellett chatelniük. De ma már mindenkinek egész nap kezében van a telefon, és ha jön egy üzenet, értesítés a sok felesleges és értelmetlen betaggelés mellett, akkor munkába meg iskolába rohanás közben az ember csak ránéz, beletekerget, majd el is felejti.

Mivel tudod egyébként a kiválasztott személyeket motiválni?
Válaszolok a kifogásaikra, és életvezetési meg életfelfogási tanácsokat osztogatok. (ami ugyancsak vicces) Elmagyarázom, hogy Magyarországon utazni sem autóval sem vonattal nem nagy feladat. (legalábbis ha a Dunán nem kell átkelni) Elmagyarázom, hogy nem az érdeket kell nézni az ilyen felkérésben, hanem úgy kell rá tekinteni, mint egy lehetőségre, egy út első lépésére, amiről nem tudni hová vezethet. Annak a sok száz embernek a véleményére tudok csak hivatkozni, akik már jártak nálam, és elégedettek voltak.

Köszönöm szépen a válaszaidat és bízom benne, hogy változni fognak a dolgok!

Insta link:

Instagram.com/imredancs

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..